Füst napló 5.

Az ötödik

Úgy érzem a nagyvadat kéne kiköltöztetnem. Mivel megdögleni nem akar a nyomorultja.

Valamire használom ezt az állatot? Lehetséges lenne, hogy ez az én őserőm, amit jobb, ha ketrecben tartok és elzárok a külvilágtól, mert van egy olyan gondolatom, hogy ez még mindig a jobbik verzió, mintha bele állok az erőmbe?

Persze itt is megvizsgálgatom spirituális és ezo nézőpontokból is a dolgot. Van amely azt mondja, földelés, van amely azt mondja nem akarok átlátni a ködön. Van aki a gyengeségnek tartja, van aki azt mondja tök mindegy mit teszel, úgy is minden egy. Mindegy.

Na, hát nekem nem mindegy. Tudni akarom kinek adtam az uralmat át magam felett. Vissza akarom venni. Az más kérdés, hogy ez után is lehet rágyújtok egy-egy cigire…

Szóval mi történne akkor, ha nem dohányoznék. Nézzük csak. Kicseszettül szembe kéne néznem azzal, hogy időm nagy részét nem azzal töltöm, ami nekem valójában örömet okoz. Csinálom a dolgom. A dolog alatt azt értem, hogy bevásárlás, takarítás, háztartás vezetés, gyerek ellátás, szeretgetés, tanítgatás, játszóterezés és így tovább. Ha meg kéne jelölnöm, mikor csinálok valamit azért, mert azt én valóban élvezem, hát… az alvás lenne az egyetlen így hirtelen.

Elég lelombozó ebből a nézőpontból az életem. A cigit ebben pedig jó partneremmé tettem. Olyankor mindenki békén hagy. A füst büdös. A bosszantó bogarakat is azzal tartjuk távol…

Levegőhöz jutok vele. Igaz füstöshöz, de legalább kicsit önmagammal lehetek.

Na, jó. Ez azért elég idegesítő. A nagyvad máris morog, orrán szaporodnak a ráncok, csillogó éles foga kivillan az ajka alól… ijesztő.

Ijesztő. Ijesztő, hogy mennyire posványnak látom ekkor csodás életem. Csodás igen, mert be tudok vásárolni, tudok finomakat főzni, tudok szép rendet tartani, tudok relatív jól – de tisztességesen biztos – gyereket nevelni..

Hogy tudnám ezt másképpen csinálni? Cigi nélkül? Határozottabban meghúzni a vonalat, hogy “Hagyjatok békén!”? Anélkül, hogy megbántanék másokat. Mert ez nem róluk szól. Rólam szól. Nem velük van a baj, csak épp nekem sok. Vagy mégsem? Mert ez sem 100%-ban igaz. Sokszor van, hogy hívom a nem dohányzó barátaimat, meséljenek addig is míg szívom az adagom. Mert érdekelnek. Mert valóban fontos a mondani valójuk. Ők, az életük. És sokszor van, hogy inkább játszanék a fiammal, ehelyett mégis rágyújtok.

Gyűlölöm ezt az állatot, aki bennem él. Lehet ez őserő, vagy ős mit tudom én mi. Iszonyatosan haragszom rá, hogy valaha is észrevettem, hogy létezik.