Füst napló 2.

A második

Mire észbe kaptam, már bizony függő voltam. A moziban alig vártam, hogy vége legyen a filmnek és kimehessek “friss levegőt szívni”. A főiskolán irdatlan hosszúnak tűntek a másfél órás előadások. Unalmamban és hiányomban nikotinos ujjaimat szimatolgattam. Persze ezzel egy fikarcnyit sem csökkent vágyam arra, hogy jó mélyen belélegezzem a füstöt végre.

Nem érdekelt a társaság. Nem azért dohányoztam. Többnyire félre vonulva, hogy másokat ne zavarjon a füstölgésem, szívtam és élveztem a magány pillanatait. Az elmém csöndjét, hogy végre kuss van. Ilyenkor végre nem vinnyogott valami után. Mert, ha nem tudtam rágyújtani, hol kaját kért, hol firkálni akart, hol ezt, hol azt pattogta. Idegesítő voltam saját magamnak.

Érdekes mód egyik párom sem dohányzott. Furcsa is volt, hogy így is kívántak, és csókoltak. Én tuti nem csókoltam volna nem dohányosként bagós szájat. Továbbra is erős és kemény ítéleteim voltak a cigisekről. Hülye függők, gyengék, nincs jobb dolguk, szomorúak, nem tudnak élni és a többi és a többi… és a tükörből egy ilyen nézett vissza rám. Kajánul vigyorgott…

Néha le akartam tenni a cigit. Esélyem nem volt. Csak úgy ímmel ámmal gondoltam, hogy jó lenne, de döntés és elköteleződés nem volt hozzá nyomokban sem. Azért az akkoriban divatos nikotin tapaszt kipróbáltam, meg a rágót. Hehe… a tapaszra kiütéses lettem, a rágótól hányingerem lett és pöttyös a nyelvem. No… hát gondoltam, még jó, hogy a cigire nem vagyok allergiás.

Aztán állapotos lettem. Na, akkor le akartam tenni. Legalább is azt hittem. Mivel egyedül nem ment, segítséget vettem igénybe. Gondoltam úgy tuti, mert olyan nincs, hogy ne szokjon le az ember, ha akar.

Leszokási kaland járat indul. Több pénzbe kerül, mintha szívod azt a bűz rudat…

Elsőként az egyik elektromos frekvenciákkal dolgozó gépes leszoktatást próbáltam ki. Anyám azzal szokott le, úgy 30 év cigizés után. Sikerrel. Tehát rendkívül bizakodó voltam.

A kezelés végig ment, szépen haza sétáltunk anyuval – elkísért. Otthon, ahogy beléptem a lakásba máris éreztem a késztetést. Finoman tereltem elmém, dumáltunk anyuval. Próbáltam lazítani, sok folyadékot inni. Vettem rágcsákat, hogy orális fixáltságom kielégítsem az átmeneti időszakban.

Belül egyre vadabban morgott a nagyvad. Követelte adagját. Már alig bírtam arcizmaimat mosolyba rendezni anyám felé… alig vártam, hogy haza menjen, és előkapjam a vészhelyzeti cigim. Majd bele őrültem. Mosolyogtam – vicsorogtam anyámra, bólogattam és közben olyan képek jártak a fejemben, hogy tíz körömmel kaparom le a falról a vakolatot, ha még öt percet ki kell bírnom.

Mentés