Gyűlöltem a füstöt. Csípte a szemem, marta a torkom. Undorító volt a bagósokkal beszélgetni. Míg alacsonyabb voltam elsuhant a fejem fölött szájszaguk erőteljes ájere. De a magasságom bizony egyre nőtt, és így már beszélgetni sem volt kedvem. Mondták is a felnőttek, milyen zárkózott vagyok…
Érdekes és egyben igen elgondolkodtató fordulat volt az első doboz cigim megvétele. Olyan volt, mintha bekapcsolódott volna egy robot a testemben. Lementem és megvettem az akkori legdrágább luxus cigit. Ha már kipróbálom, legyen az a legjobb. Semmi gondolati érvelés, vitatkozás. Csak vitt a lábam, és már vettem is a trafikban a dobozt.
Elsétáltam oda, ahol tudtam, hogy véletlenül sem lát anyám a konyha ablakból. És rágyújtottam.
Mások köhögtek és erősen megerőszakolták magukat, hogy tudjanak dohányozni. Nekem úgy ment, mint a karika csapás. Simán. Mintha mindig is dohányoztam volna. Az íze csípet, de kifejezetten élvezetes élményt nyújtott. Gondolom, aki szereti a csípős kajákat hasonló okokból rajong érte.
A tüdőm se tiltakozott. Sőt, olyan volt, mintha alig várta volna a felszabadító élményt.
Innen kezdődött az út lefele. Bár ez nézőpont kérdése.
Tizenévesen még hétvégenként, sétánál cigizgettem. Gondoltam ez nem számít. Nem szoktam rá…
Aztán arra eszméltem, hogy bizony míg vártam a buszra a suliba menet, akkor is elszívtam a cigikét. Aztán haza fele is. Aztán rutinná vált. Gyorsan, észrevétlenül. Nem számított.
Itthon relatív hamar lebuktam. Talán akartam is. A titkok mérgezőbbek, mint a legveszedelmesebb betegség. Onnantól meg nagyjából szabad volt a pálya.
Szépen fel is vállaltam, nem szégyelltem, hogy szívom a füstöt. Sőt még büszke is voltam, hogy én bizony szívom a cigit, nem dísznek tartom a kezemben…
Mentés
Mentés