Eljön a pillanat, amikor a rémálmaid valósággá válnak. És ráébredsz: Nem is annyira vészes. Persze fáj itt ott, de viselhető. Nem öl meg, sőt még azt is észre veszed, hogy örömöd leled pár pillanatában. Aztán megmutatja az élet, hogy vannak dolgok, amikre nincs hatásod. Hiába hiszed, hogy van, nincs. Elengeded a gyeplőt. Elkezdesz bízni. Magadban, másokban. A fiadban. Elengeded a kezét, részint mert nincs más választásod, részint mert így döntöttél.
Chapter 15.
Amikor el kell engedni mások kezét
Ha folyton mások helyett megoldasz mindent, eljön a pont, amikor mindenki rajtad követeli a megoldásokat. És amikor ez már kellően sok, és nem bírod, akkor úgy sem tehetsz mást, minthogy megállsz. Vagy egy betegség, vagy valami más megállít. Muszáj nemet mondanod, hiába akarnál húsz bőrt lehúzni magadról, hogy másoknak jó legyen, nem megy.
És itt jön a csoda része. Mert rájössz, hogy ettől erősebb vagy. Sőt nem csak te, hanem azok is elkezdenek erősödni, akiknek a kezét elengedted. Miért? Nos, ezt lehetne hosszasan elemezni, fizika, biológia, kémia, kvantum fizika, Isten, Univerzum. Millió nézőpontból meg lehetne magyarázni, de a tény attól még tény marad. Engedd el mások kezét, és bizony megtalálják saját erejüket. És ez által adod vissza az életüket.
Pillanatnyilag még mindig itthon tanítom a fiamat. Meg magamat. Iskola mizéria még tart. Egyelőre nem látható megoldás. Társadalmi szintű a probléma. Komoly leveleket írogatok komoly szerveknek. Egyelőre eredmény nem látszik, ígéretek a végtelenbe lebegnek.
A másság megriaszt embereket. Az, hogy nem tudnak irányítani. Az irányítás rendszerére épülő társadalomban a nem irányítható egyének vészhelyzetet indukálnak.
Rajzterápiának nevezett órán történt egy újabb csemege eset. Egy napon kijött a rajztanár, hogy ő (sem) foglalkozik többet a fiammal. Állítása szerint beleszúrta a ceruzát a kezébe a gyermek. Nos. Érdekes. Tovább is van ám. Mondta, hogy hát „lehet lila lesz a keze a gyereknek, mert ijedtében (!) lehet, hogy erősebben fogta meg a karját”. Hm… apám… a tanár se tud düh kezelni, és ő oktatja a fiam. Ismét jó példával jártak elöl… Kérdeztem, hogy mi volt az előzmény. Nagy nehezen bökte ki, hogy egy pillangót akart vele kiszíneztetni. Nem mellesleg köztudott ceruza frásza van a fiamnak. Például nem ír folyó írással, csak nyomtatottal. De ír. Igazából magyar, és ír magyarul. Meg angolul is. Persze ez senkit nem érdekel. Ez sem. Szóval, megkérdeztem, hogy feltűnt-e a tanítónak, hogy a fiam éppen nem kooperatív, és nem akar színezni. Mondta, hogy azt nem lehet, az óráján ezt kell(!) csinálni. Ez a rajzterápia kérem szépen. Kell. Hm… háromszor szólt a fiamnak, hogy színezze ki, fiam háromszor szólt, hogy nem akarja. Ez esetben rugalmasan kellett volna – szerintem – kijönni a helyzetből. Elengedni a pillangó színezést és mást csinálni. Ehelyett megfogta a fiam kezét ceruzástól és úgy kezdte volna ráerőltetni (terápiásan ugye?!?) a feladatot. Nos, ez nálam azért már az erőszakosság fogalmát érinti erősen. Erre reagált a fiam úgy, hogy megszúrta a tanárt a ceruzával. Mi más választást is hagyott neki a tanár? Semmit. Normális ez? Biztos megérte az a pillangó.
Komolyan elgondolkodom ilyenkor, hogy vajon tudják-e a tanárok ilyenkor mit is csinálnak? Nyilván, ha tudnák nem csinálnák. Talán olyan ez, mint a baleset. Tényleg nem látja a veszélyt, mert ha látná nyilván elkerülné. De nem észleli, ezért baleset lesz. Mégis mit lehetne itt másképp csinálni? Oktatni a tanárokat? Állítólag tanárnak nem a legjobbak mennek… nem tudom ez igaz-e. Azt tudom, hogy gyerekekkel foglalkozni a legeslegleglegleg felelősség teljesebb hozzáállást követeli meg. Nem túlzás, hogy az Emberek jövője múlhat ezen!
És akkor kapod a kedves megjegyzéseket, hogy „Luxus, hogy egyénileg foglalkozunk a fiával”. Luxus… hát maguk provokálják ki, és előírás lenne, törvényileg, hogy a gyerekkel az állapotának megfelelő, legjobb ellátást, foglalkozást kapja. Luxus, hogy nem tudok dolgozni… Az integrációt fel kéne építeni. Na, erre senkinek se türelme, se képzettsége, de legfőképpen lelke nincs.
Tisztelet a kivételes tanároknak. Mert vannak. Csak ritkák sajnos.
Fiam már tud írni, olvasni, számolni. A továbbiakat meg tudja szerezni magának, ha akarja. A veszekedéseket és kínlódásokat nem kívánom tovább folytatni. Elértem a képességeim határát, és itt van az a pont, hogy elengedem a kezét. Mondhatják sokan, még kicsi és felelős vagyok érte. Ami igaz is. De nem bármi áron. És a családi béke, szeretet nem arról szól, hogy ostorral kell(ene) belé vernem a tankönyveket. Amúgy se menne. A család az család. Az én dolgom, hogy szeressem, támogassam, letöröljem a könnyeit, és ha nyújtja a kezét, megfogjam, segítsek. Hiába követeli rajtam a rendszer azt, ami az ő feladata lenne, én csak egy anya vagyok. Nem szaktanár, nem fejlesztő pedagógus. Egy szerető anya. Aki a fiáért sok mindent megtesz, de nem bármit.
Hatalmas a nyomás. Az apa és családja részéről értetlenség, vádaskodás felém. Az iskola rajtam követeli, hogy a gyerek hogy halad a tananyaggal. Mindezek mellett kéne még megfelelő anyagi bázist is létrehoznom – munkával. Ami ebben a helyzetben lehetetlen. A táplálkozási különlegességek sem egyszerűek. Viszem a fejlesztésekre, amik fizetősek természetesen. De én látom a haladást. Tudom, hogy a fiam nem hogy jól, hanem zseniálisan fog az ÉLETBEN BOLDOGulni. Bizony. És aki nem hiszi, hát majd elmesélem azt is.
Következő részben: végjáték, a hegynek több csúcsa van. Mindre fel kell(ene) érned egyszer.
Mentés
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: