Időközben jött a féltesó apáéknál. Örültem. Szóltam apának, hogy hát tekintettel az autizmus általi rigidségre fel kéne készíteni a mi fiunkat a változásra. Erre eszelős vigyorral közli, hogy: „Mi van? Ideges vagy?” Néztem rá, mint egy totál ismeretlenre. Nem értettem ezt az agresszív, provokáló válaszát. Vélhetően valamikor elrabolták az ufók és a bőrét valamelyik magára húzta és eljátssza az embert. Ha volt bármi halvány gondolatom arról, hogy hiba volt elválni, most tuti elillant. Helyes döntés volt. Ez nem az az ember, akit én ismertem.
Chapter 12.
Kevered, kavarod, többet vissza nem adod.
Ha tudta volna, hogy nagyon is örültem, hogy a fiunk nem lesz egyedül a világban. Lesz egy tesója – igaz fél, de az is több, mint a semmi és azzal nem nekem kell szívni. Mert én biztos, hogy nem szülök még egyet. Nekem ez az egy is bőven túlhaladta a képességeimet. Nem szégyellem bevallani. Párkapcsolataimban – már amikor próbálkoztam még – is behatárolt ez a dolog. Nem szülök többet.
Királylánynak elég volt, köszöni szépen.
Azért ne ítéljétek el első férjem. Azt tette, amit akkor a legjobbnak látott. Mindenki így tesz. Önfejlődésem útján megvizsgáltam azt is, hol hibáztam. Sok helyen. Viszont egyet biztosan tudok. A család nálam a „vigyázunk egymásra” fogalma. Amikor első férjem észre vette borulatomat még az elején, úgy gondolom el kellett volna vinnie pszichológushoz, vagy valami. Ehelyett tett, amit tett. Másképpen döntött. Nagyon haragudtam rá ezért sokáig. De ilyenkor jobb ezt hagyni. A család az család, vigyázunk egymásra. Utálhatjuk egymást, haragudhatunk, szerethetjük egymást. Sok minden belefér a családi hálózatok rejtett szobáiba, házaiba. Vigyázzatok egymásra!
Végül is azt kell mondanom, azzal, hogy nem vigyázott rám, a legjobbat tette. Elkezdtem megtanulni valóban ÉLNI. Bármilyen vihar, fájdalom, kudarc, szégyen alatt is belső boldogságban lenni. Elkezdtem függetleníteni magam mindentől és mindenkitől. Attól, hogy akkor érzem magam boldognak, ha valaki szeret, elismer, megdicsér. Könnyű volt, hisz mindenhol a kudarc ádáz tekintete vetette rám villámokat szóró tekintetét. Kushadtam. Eleinte. Megbuktam, mint feleség, megbuktam, mint anya. Megbuktam, mint párkapcsolatra alkalmas személy. És azért a családban is érezhető volt a csendes kérdés: „Nevelési hiba?” Ha ekkora ellenszeled van, bizony el kell döntened. Feladod, és elhiszed, hogy egy csődtömeg vagy, vagy elkezded kérdezni magad, hogy előfordulhat, mások tévednek? Hol? Hol van az, ahol változtatnom kell, és hol van az, ahol nem? Mindezekre a választ nem ott kapod meg, amikor a környezeted buksi simiz neked. Hoho, egyáltalán nem. Ha ezért változol akkor a hatalom másoknál van feletted. Azért változz, mert magad, legbelül jól érzed magad. Ez igaz és tiszta lesz, ki tudsz mellette tartani bármekkora ellenszélben. Ha mások életét és igényeit éled, akkor menthetetlenül elbuksz. Tudom, csináltam. A korábbi részekből látszott hova vezetett.
Közben jött az iskola választás. Vegzáltak az óvodában rendesen. Van már suli? Van már suli? Már álmomban is ezt hallottam, így csörgött a telefonom, ezt suttogta a szél, surrogták az autók gumijai a vizes aszfalton.
Szakértői Bizottság nem tud javasolni intézményt. Illetve tudott, adott egy szép nagy listát, azokat kezdjem el hívogatni. Jó részük fizetős…. Kezdtem az államiakkal. Nem jártam sikerrel. Voltunk 4 iskolában is előkészítőn, foglalkozásokon. A negyediknél már fogadóst játszottam, hogy 5 perc vagy 15 perc alatt hozzák ki a fiam, hogy a sablon dumával: „Sajnáljuk, de nem tudjuk felvenni”. A “sajnáljuk”-ot én gondoltam oda. Ez lemaradt a legtöbbször. És ez fizetősbe is megtörtént.
Szakértői Bizottság továbbra se tud mit segíteni, hozzam a suli befogadót és ők kijelölik azt az intézményt. Befogadóm nem volt. Miért is lett volna? Senki nem akar befogadni egy különcöt, akivel fel kell építeni a kapcsolatot. Nem ül le, nem követi az utasításokat gondolkodás nélkül, és nem csinálja a feladatokat parancsra. Úgy tűnt nekem, a világ nagyon meg változott. Tisztelet a kivételnek, természetesen, de annyira sietünk, hogy nem marad időnk, energiánk a kapcsolataink ápolására sem, nem hogy felépíteni egy újat. A fiam ezt megkövetelte. Hogy emberként forduljanak felé, érdeklődve. Valódival, nem holmi pedagógusi kötelező viasz mosollyal. Ezeken simán átlátott semmi perc alatt. Hamar átlátta a logikátlan szabályokat, a bizonytalanságot. És ezeknek neki is ment kímélet nélkül. Aki nem állt bele abba, hogy hajlandó a csúnya beszéd mögé látni, hogy az bizony belső feszültség, és nem azért van, hogy a tanárt sértegesse, hanem mert más baja van. Mondjuk, nem érti a feladatot, és fél, hogy nem sikerül. Az alap reflexe a csúnya beszéd volt. Elsőnek. Aztán ez fokozódott, ha nem került feloldásra. És mivel a pedagógusoknak nem céljuk, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, ez kavarodott durvább kitörésekbe.
Következő részben: Ha a lavina megindul, akkor nem állítja meg senki és semmi. Csak „Valaki Más” képes egy kis sávban eltéríteni. Ki gondolta volna?
Mentés
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: