Királylány, aki eltévedt a Himaláján 11.

Nos hát. Nem tudom átjött-e hogy éreztem magam. Az én nézőpontomból elég átlátható volt a helyzet. Teljesen új pedagógusok jöttek az óvodába, fiamnál nem tapasztaltam, hogy fel tudták/akarták venni a kapcsolatot úgy, hogy az eredményes legyen. Nem vitatom a munkába állásommal járó zaklatottságot fiamat illetően sem.

Chapter 11.

Haladás, valamerre. Amerre az út visz.

De nem akartam, hogy bárki megsérüljön természetesen. Hiába volt szent meggyőződésem, hogy itt pedagógusi nem törődömség állott a történet hátterében, inkább kerestem másik óvodát. Itt is minden szépen indult. Szép szavak, menni fog stb. Nem ment. Gyereket ebéd előtt hozzam el. Nem eszik, nem tudnak vele mit kezdeni, nem integrálható, vigyem ide – vigyem oda. Persze mind fizetős terápia. Kijáró államilag garantált fejlesztő pedagógus nincs. Mikor van, az heti egyszer egy óra. Semmit nem ér.

Hajamat tépem. Ritkul megint rendesen. Pedig a munkámban sikeres vagyok. Megint. Szeretnek is. Megint. Én is szeretem. Megint. Tudtam magamnak ruhát is venni, meg telefont. Mert, hogy volt végre saját keresményem, amit költhettem magamra. Gyerektartás bőven elment a gyerekre.

Azért ebben a szakaszban már mélyebben vizsgálgattam belső dinamikáimat. Sokan támadják Anyát, hogy belőle indul minden. Ha Anya rendben, gyerek is rendben. És bár én nem éreztem magam gázosnak, azért elindultam az önmegismerés fájdalmas útján. Ha ez a megoldás, hát élve boncolom magam.

Szerencsére (?) már számolatlan mennyiségben elérhetőek az önfejlesztő, önmegismerő, önmegmittudomén mit csináló tanfolyamok, tanárok, guruk. Online is sok minden elérhető. Olvastam, amikor csak tehettem. Sok időm nem volt, de igyekeztem megváltozni. Úgy, hogy másoknak jó legyen a fiam.

Az út hosszú, az út gyötrelmes, az út könnyekkel és vérrel van itatva. Ezen kell áttúrnod magad. Kúszva-mászva. Szembenézve legaljasabb gondolataiddal, tetteiddel, következményeikkel.

Viszont eredményes. Szépen lassan kezdtem jobban látni magam. Mit miért csinálok, mit nem csinálok. Mikor motivál a félelem és mikor a szeretet. Mikor fülön tudod csípni magad, hogy miből döntesz, félelemből, vagy szeretetből, akkor már jó úton vagy. Ha még esetleg valami állandósuló belső békét is tudsz hozzá csepegtetni, akkor már egész jó vagy pár csillagra. Papíron. Mert a fiamon nem látszottak változások, legalább is a sokat számító környezet véleménye szerint. Én viszont sokkal, de sokkal jobban kezeltem a vele kapcsolatos támadásokat, változtatási kényszereket, meg úgy en-block mindent. Az életem annak ellenére, hogy baromi nagy szívásnak látszott, jól alakult. Belül jól voltam. Átalakultam. De lehet, hogy inkább valódi önmagam kezdett kibontakozni. Az, ami igazán én vagyok és nem az, aminek mások akarnak.

Sokat tanultam a fiamtól. Ahogy pont letojt értelmetlen szabályokat. Ahogy kiállt az igazáért még akkor is, ha azért tudta, büntetés jár. Kerek perec megmondta: „Kibírom Anya, de én ezt tuti nem csinálom meg.”

Felismertem, hogy én hányszor tettem utolsóvá magam, csak hogy ne bántsak meg másokat. Főleg akiket szerettem vagy fontosak voltak nekem. Megerőszakoltam magam. Megöltem magam. Nem számítottam magamnak. Hát hogy is várhattam el, hogy számítsak másoknak? Sehogy.

Kedves nagyon spiri barátnőm, aki komoly autoimmun betegségből építette újjá magát azt tanácsolta, írjam le, mi szerez örömet. Ami csak nekem és csak rólam szól. Ezért elkezdtem felírogatni mi is az, ami nekem fontos. Uh, nagyon nehezen ment. Elsőre egy jött, olvasás. És ezt az egy szót néztem három napig a listán. Most ez komoly? Ennyi?

Nehezen, de bővítgetni kezdtem. Szeretem a sétákat – nem a játszóteres gyerekzsivajost, hanem az erdős csendest – szeretem a finom ételeket, elkészíteni is. Szeretem a masszázst és így tovább. A lista lassan, de biztosan nőtt. De még mindig nem ismertem magam teljesen.

Az óvodában próbáltam kibekkelésre játszani. Iskoláig. Majd ott minden jobb lesz. Okos a gyerek. Szerencsére. Találkoztam, beszéltem már sok érintett szülővel. Mindig hálát adtam a Jó Istenkének, Égnek, vagy aki éppen hallotta, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy okos autim van, és az apa fizeti a gyerektartást. Nem sok, nem kevés. De fizeti becsülettel. És hogy van munkám is.

Következő részben: Alaptáborból el kell indulni, tetszik, nem tetszik lejárt a „pihenés” ideje.

Mentés