Ott hagytuk abba, hogy tudtam kicsikét dolgozgatni, ami ránk is fért. Mind anyagilag, mind a szellemi leépülésem visszafordítása miatt. De erről ne kérdezd az első férjem, szerinte sose voltam normális, és ez az elmúlt időszakban csak romlott. Igaza van. Ép ésszel ezt végig csinálni…
Chapter 8.
A kamion jött, látott, elütött, vissza tolatott, átment még egyszer rajtad. És még élsz. Hogy a fene vinné el….
Emígyen történt, hogy ilyen kis családi napközibe, magánba, fizetősbe vittem néha napján, ha tárgyalnom kellett. Meg persze a közösség miatt is. Itt a panelban sajnos nem találtunk olyan pajtásokat, akikkel jól el lehetett volna lenni. Persze az Apa erre is azt mondta volna, hogy túl nagyok az elvárásaim. Megint igaza volt.
Valahogy furcsa ez a lakótelepi élet. Hiába élnek egy négyzetméteren többen, szűkebben az emberek, nagyon távol vagyunk egymástól. Van itt vagy tíz játszótér. Javasolt megfigyelni milyen közösségek járnak egy-egy helyre. Aztán vagy be tudsz csatlakozni vagy nem. Nálam a nem játszott. Én, mint karrierista emanci anya nagyon nehezen vettem részt a játszótéri csevejekben. Fizikai fájdalmaim voltak, hogy minden áldott nap, esőben, hóban, fagyban, ezer fokban is kellett menni. Mert a kölöknek giga realisztikusan sok mozgás kellett. És tér. Na, ez a kilencediken nincs. Mármint lenne, ha tudna a gyerek repülni, de nem tud. Még…
Gyereket nevelni mindenki tud. Főleg az, akinek nincs. Bár én akkor se tudtam és nem is akartam. Persze véleményem az volt. Mindenről. Megtartottam magamnak. Többnyire.
Egyik nap, behívtak ebbe a magán napközibe a vezetők, hogy hát az van, hogy a gyerekkel valami nem kerek. ?! Értelmesen próbáltam nézni, hogy hát “mi a probléma?” (de ja vu) a válasz gyorsan érkezett: „Az a probléma, hogy ha játszik egy motorral nem adja oda másnak.” Én: ? Mi a probléma, minden kiskölyök ezt teszi. A játszótéren is. Ők: „Nem, nem, nem így. Durva és lelöki a másikat.” Én: ? Miért elkérte tőle a másik?” Ők: néznek össze… nem válaszolnak, javasolnak – El kéne vinni a nevelési tanácsadóba. Én: Jó, és mit mondjak? Mert nekem teljesen normálisnak látszik, nekem nincs problémám, maguknak van, tehát akkor írjanak valamit, amivel elvihetem.
Írtak. Nem tetszett. Hogy is tetszhetett volna? De elmentem a nevelési tanácsadóba. Az egygyerekes anyát, aki ráadásul elszigeteltségben is él, könnyű kibillenteni. A terep ismeretlen volt, hisz egy gyereket neveltem, azt is többnyire itthon. Ha voltunk közösségben az működött. Igaz mindig ott voltam. Szóval nevtan, pszichológus nézegeti, velem beszélget, próbál gyerekkel is. Nem sok sikerrel. Fiam azért szerette, ha van idő a kapcsolat kialakulására – azt hittem ez is normális. Én se ölelek keblemre akárkit és nem állok szóba mindenkivel.
Hát Anya, ez autizmus gyanú, feltehetően asperger szindróma. El kellene menni a Sote (Semmelweis Egyetem) gyermekpszichiátriájára, vagy a Vadasba (Vadaskert Alapítvány) felméretni, kivizsgálni a pontos diagnózis végett.
Na, itt már az elején elhomályosult a világ. Mit mutatsz? Milyen perger? Pszichiátria?! Jesszusatyaúristen. Hova kerültem? Hát nem olyan vészes a dolog! Ugye? Miért? Mi van? Mi nincs?
Kaptam úgy ötven oldalnyi kérdőívet, hogy töltsem ki a gyerekre. Meg címeket, telefonszámokat. Meg persze sürgetést, hogy haladjak, pörgessem, mert a fejlesztéseket mihamarabb el kell kezdeni. Fejlesztés…. szerintem tökre fejlett a gyerekem… A szerintem konkrétan senkit nem érdekelt. Persze, mert a közösség az más. Ott az ottani szabályok érvényesek. És ha nem felelsz meg akkor …
No, hát miután a sokkos állapotom múlni látszott rá kerestem az autizmusra. Nem lettem jobban. Szédülés, hányinger. Pihentem, elővettem a kérdőívet. Na, azzal ha fejbe vágsz valakit tuti autista lesz. Csak mondom. Én a kitöltésétől már úgy éreztem az lettem. Lehet az is vagyok. Egy csomó igaz volt rám is. Például rosszul esik, ha valaki elfoglalja a parkoló helyem. Gondolatban szép magyar cifraságokat szoktam gondolni… motyogni… Ha reggel lemerül a fogkefém szarul indul az egész napom. Szétesek, ha nem iszom meg a kávém. Stb. Tehát rugalmatlan és rigid vagyok. Jó tudni.
Némi ellentmondás: legyenek meg a napi jó rutinjaid. Keretet ad a napodnak. Hol a határ az egészséges rutin és a fixáltság között? Orvosok tudják, meg a pedagógusok. Rugalmas….
Viszont kezdett egyre világosabbá válni pár dolog. Amíg ugye ketten voltunk itthon jól kijöttünk. Ismertem a gyerekem rigolyáit és kidolgoztam rájuk az elkerülő taktikákat. Észre se vettem, hogy békés együtt élésünk mennyi ilyen kreatív apróságon múlik. Na, ez az Anyaság, mikor zsigerből nyomod a jót. Mások szerint nem jót….
Nem beszélt a gyerkőc. Miért is beszélne? Látott engem beszélni? Max telefonon. Ez az időszakom a virtuális barátok és családom körében telt. Mindenkivel telefonon, és neten traccsoltam. Gyerek beszéde hogy fejlődött volna oda-vissza kommunikációba, ha csak azt látta, hogy én dumálok a semmibe? Ha? Hahaha….
Következő részben: A vonaton már alig vannak utasok. A mi fülkénkben senki rajtunk kívül. Ciánoztak? Az ablakon kinézve látok egy félelmetesen realisztikusan magasodó giga hegyet, hegyeket. Tetejük nem látszik, felhő burkolja. Lehet az égig ér?
Mentés
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: