Azért a pasik azok pasik. Már születés után kicsivel ez beég. Bár lehet már azelőtt… Az első mosolyt nyilván a cici kapta. Kaja, és cici. Csúcs. Ültem és csak nevettem ezen. Megvilágosodtam. Mit is várunk a mi drága pasi, férfi, apa vonalunktól, hiszen itt van feketén fehéren a tény, a boldogság képlete: kaja + cici = totális boldogság.
Chapter 3.
Végre Otthon.
Szuper. Külön gyerek szoba, pöpecül berendezve, minden készen állt. Csak én nem. Igyekeztem. Nagyon. Jó hamar ki is döglöttem. Szőkeségem sárgult, hullott, lapult. De mégis kit is érdekelt? Állandóan szakadt poló, melegítő. Funkcionális kényelem. Szoptatáshoz, büfizéshez totál alkalmas öltözet. A férjeknek kevésbé…. Akkoriban egyre emlékszem, hogy átkoztam azt, aki az emeletes családi házakat kitalálta. Fel le, fel le a lépcsőn. Juj.. az volt a mumusom. Gondolkodtam csörlőn, hogy felszerelem és akkor a gyereket is meg a mosott ruhát is azon huzigálom fel – le. Kár volt nem felszerelni. Elektromosan még engem is emelhetett volna. Néha ringattam magam a kényelem gondolatába, mikor éppen szoptattam.
Szóval voltak jó pillanatok, percek is. És voltak nem egészen királylányos pillanatok is. Azt csak én álmodtam valahol, valamikor. A valóság az rémálomba illet. Az a sok tévé dr. House…. Szülés után bent maradt valami kis darab, így be kellett menni vizsgálatra még friss varratokkal. Az külön cuki volt, hogy a lilaakác közbeli szomszédnő beszólt, hogy: „nem korai ez?” Hát erre nem válaszoltam. Nem bulizni, vacsizni mentünk, de nyilván nem kötöm az orrára. Ezt sem.
Újra antibiotikum. Most nekem, a változatosság kedvéért… Persze, hogy kiválasztódik az anyatejben. Persze, hogy a gyereknek nem ízlik. Persze, hogy majdnem elapad a tej, gyerek nem hízik, sőt fogy. De vágjál jó pofát mindenhez, és foglalkozz a férjeddel is, mert folyton szemedre hányja, hogy nincs otthon stex. Oh, hát hallod… ebben az állapotban minden mást csináltam volna csak azt nem.
És a hasfájás. Anya ne egyél k-betűs kaját, ne igyál üdítőt, és úgy egyáltalán egyél krumplit (k betűs basszus) vízzel. Ehhez még a nem alvás is eléggé bizarr külsőt – nem kevésbé labilis belsőt – garantált nekem. Na, hát mikor már a csontjaim nem csak a viacoloron zörögtek mikor fújt a szél, de a lakásban is, úgy döntöttem szoptatás ide vagy oda, én tápszerre áttérek, különben egy erősebb fuvallat elfú a fenébe. Lehet, hogy ott jobb lett volna… de nem tudhattam. Ezt sem.
Szétestem? Abszolút. Észrevettem? Nem. Csak azt, hogy fáradt vagyok és nem elég a segítség, ami általában Anyu volt, aki még bőven dolgozott, néha éjszakázás után jött hozzám segíteni. A férjem haza járogatott, úgy elvétve, megkésve. Észrevettem? Hát… sejtettem. De nem volt se energiám, se időm, se idegem, se semmim ezzel érdemben foglalkozni. Gondoltam igaza van, és is mennék a francba, ha tehetném. Majd visszatér, egyszer. Vagy nem.
Isten áldja azt, aki feltalálta a tápszert. Komolyan! Nagy ellensége voltam mindennek, ami nem természetes. Ugye a sok könyv, meg tévé. Én aztán képzett voltam, hogy mi a jó a kisbabáknak! Csak azért azt hozzá tenném, ha anya belezuzzan testileg, lelkileg a sok elvárásba, akkor az minden, csak nem jó a babának! Ezt jegyezzétek meg.
Tápszer korszak idejében végre aludtunk egy huzamban hat órát is éjjel. És a hasfájás is megszűnt! Áldassék! És szépen hízott a fiacskám. És hajat mostam. Úgy igazán, és beszárítottam és be is festettem. Ah… hát halljátok meg, ez az újjászületés! Mikor a hajmosástól a mennyországban érzed magad. Milyen kevés is kell ahhoz, hogy újra dudorászva mosogasd a szennyes tányérokat.
Következik: Himalája – ez még nem az alaptábor! Csak egy nyugodt vonatút Eurázsiába, légkondicionált fülkében. De nekünk semmi se elég jó. Főleg ha a légkondi füstöt fúj…..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: